ugyanúgy mint régen: return of the space cowboy

16 évvel ezelőtt merültem el mélyen a jamiroquai varázslatos világában. masszív depeche mode és félközepesen kemény U2 rajongóként picit szégyelltem magam, hogy a borongós beatek és ipari hangzások után ezt a szinte nyálas, acid-jazz cuccot tolom vénásan, ami végtelen életigenlést sugároz. de nem voltam képes ellenállni. a kibucban voltam 21 évesen, felrúgva az addig megszokott rezsimet, kiszabadulva az összes bőröm alá ivódott korlátozás fogságából.

új világot találtam

magamnak, kidobtam a régi alaprajzot, és a meglévő elemekből új vázlatot készítettem. aztán a rengeteg új tapasztalatot is hozzáadva a mixhez elindultam egy addig ismeretlen irányba. ennek a filmszerű korszaknak az aláfestő zenéje ez volt.

azóta eltelt sok idő, és az első két zseniális album után megjelent még jópár felejthető. én építettem magam köré újabb korlátokat, de a lelkem mélyén mindvégig megmaradt az a végtelen szabadság, amit ott és akkor átéltem.

azon kaptam magam ma az autóban, hogy ismét elszálltam erre a számra. sütött a nap, kint a tavaszi napsütés ragyogott, én pedig napszemüvegben hangosan énekeltem. az életem filmjének legújabb epozódja hamarosan elkezdődik, s a jól bevált zenei téma nem hagy most sem cserben.

kalandra fel, újra itt a space cowboy!