az elvesztegetett évek

az új aranybilincs sorozat keretében eddig már áttekintettük, hogy alkalmazottként hogyan termeljük ki az aktuális fizetésünk tízszeresét, és milyen megalázó kihívásoknak kell eleget tenni, hogy egyáltalán felvegyen minket egy rabszolgatartó.

a mai téma még mindig nem magáról a munkavégzésről, mint tevékenységről szól, hanem arról, hogy hogyan csikarnak ki belőlünk a munkaadók néhány extra évet ingyen és bérmentve annak érdekében, hogy eljussunk a kizsákmányolásunk helyszínére.

a munkehely fizikai megtestesülése

a prosche gyár a 60-as években

az ipari forradalom idején a céheket felváltották a gyárak, hogy a termelékenység a gépek és a szervezett munkafolyamatok segítségével az egekbe szökhessen. ezen keretek közt érthető volt, hogy miért kellet a melósoknak bemenni a munkahelyre minden nap. azóta viszont eltelt vagy 150 év és a világ picit megváltozott.

rabszolgaság – első lépés: cv és állásinterjú, avagy csillagszemű juhász kerestetik

nem elég, hogy rabszolga sorban kell eltöltened úgy 45 évet az életedből, ahhoz hogy egyáltalán elkezdhesd még meg is kell hunyászkodnod az állásinterjún, ha egyáltalán vagy olyan szerencsés, hogy odáig eljutsz.

már az elején sokkal durvább megaláztatások érnek, mint hogy anno megnézték, egészséges-e izaura fogsora. egy esetleges sikeres felvételi procedúra után lazán elküldenek orvosi alkalmassági vizsgálatra, ahol szemrebbenés nélkül végeznek rajtad drogtesztet például. sok amerikai cégnél még azt is csekkolják, hogy dohányzol-e, hiszen bemondásra nem hiszik el, ráadásul az sem számít, ha kibírod a munkaidőt cigi nélkül.

field managers

egyébként nyilván használhatatlan egy olyan munkaerő, aki két héttel a vizsgálat előtt beszipcsózott a jamaikai spanokkal rekreációs jelleggel és még mindig kering a vérében némi thc. sokkal inkább alkalmaznak olyanokat, akik minden este alkoholt fogyasztanak, netán keményebb szereket használnak a spanglinál, hiszen a hétvégén orrba tuszkolt koksz vagy a spuri már rég kiment a szervezetből szerdára.

de ne szaladjunk ennyire előre!

kezdjük azzal, hogy

tudod miért vagy rabszolga?

rendhagyó módon ez a bejegyzés egy hevenyészett szabadfordítás és nem eredeti iromány. egyszer már belinkeltem ide james altucher egy a “hogyan kezeljük a főnökünket?” postját, mert annyira tetszett, de ez a mostani totálisan rátapint a jelenlegi kihívásomra és az engem éppen legjobban foglalkoztató problémakörre. (a bejegyzés végére bemásoltam szó szerint az eredeti angol szöveget)

itt nem is a pénzről van szó, hanem a megszerzésének módjáról, függetlenségről és kreativitásról. egy ideje már nagyon foglalkoztat az a kérdés, hogy miként alakíthatnék ki magamnak olyan pénzkereseti forrást, ami nem jár napi fájdalommal és nem öl meg középtávon.

nos ez az írás remek inspiráció számomra, és remélem, hogy neked is felnyitja a szemed vagy legalább elindít egy vitát/párbeszédet!

nos, gyűlölök rabszolgáskodni. erre bárki mondhatja, hogy ne marháskodj! ez nem a 19. század és nem vagyunk láncra verve. ha szerinted tényleg nem vagyunk rabszolgák, akkor ne is folytasd az olvasást!

először is vizsgáljunk meg egy átlagembert, akinek hétköznapi munkahelye van!

a nem lineáris munkahét

van olyan elmélet, mely szerint a hét napjai nem egyenletesen terhelik a pszichét.
hajlok az egyetértésre azügyben, hogy ha túléltük a keddet, akkor kipipálhatjuk a munkahét felét.

ez a csodálatos chart is ezt ábrázolja. az y tengelyen a teljesítés százalékban, az x tengelyen pedig a napok láthatók.

a feje tetején álló maslow piramis

tuti, hogy már dumáltam erről korábban, de nem találom sehol az archívumban a maslow szükségletek hierarchiáját. mindegy ideteszem megint az ábrát, mert ismét beszélnem kell róla.

az van, hogy az elmélet szerint az alapvető szükségletek kielégítése nélkül ugye nem tudunk magasabb szintű belső igényekre odafigyelni. nyilván

i am busy and i hate it…

a múlkor elmélkedtem azon, hogy akinek van élete, annak  nincs ideje írni/blogolni. törekszem az egyensúlyra ebben is, de az elmúlt hetekben teljes mértékben kibillent a mérleg a súlyos elfoglaltság irányába. pont jól jött az a cikk, amit az általam kedvelt, valamint a twitteren követett edward norton belinkelt napjaink “elfoglaltság kultuszáról”.

hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy akkor éljük helyesen az életünket, ha mindig le vagyunk terhelve és folyamatosan tele van a határidő naplónk különböző feladatokkal; ezáltal igazolva hogy mi mennyire nagyon hasznosak vagyunk ezen a bolygón.

nagy sci-fi rajongóként már régóta várom azt az állapotot, amikor

hurrá/baszki, van új melóm!

a megfelelő rész aláhuzandó. nos lássuk csak, melyik is a kettő közül?

lebegés

két hónapja mondtam fel az előző helyemen, ahol majd’ 6 évig gályáztam. az első 3 évben nagy reményekkel, aztán egyre csökkenő mértékű lelkesedéssel. sokat tanultam ott, begyűjtöttem számos pofont miközben egy master-t is behúztam. összességében nem panaszkodhatok.

zuhanás

a végére sajnos mégis keserű lett a szájíz, de a csalódottságomon hamar túltettem magam, mert rendkívüli módon feldobott az új, komfort zónán kívül eső élethelyzet. az akkori érzéseimet gyorsan le is jegyeztem, hogy később emlékezni tudjak az ihletett leki állapotra, amikor majd szükséegem lesz rá.

ma jött el az első alkalom, hogy újra el kellett olvasnom a magamnak írt üzenetet.

felszállás

na de ne szaladjunk ennyire előre! mi is törént a felmondás utáni 2 hónapban? letöltöttem a 45 nap felmondási időmet (mínusz a szabadság), a családommal szépen összepakoltuk a kis motyóinkat és elköltöztünk egy másik országba megnézni, mit hoz az élet.

az előzetes információk szerint

felmondás: 10 dolog amiért érdemes még ma megtenned

mára már teljesen életszerűtlen a nagyvállalatok századfordulós üzenete, amely az élethosszig tartó karriert hírdeti. ebben az őrületes tempóban változó világban, ahol tényleges forradalom zajlik minden nap olyan cégek mennek a levesbe, mint a sony, general motors, lehman brothers, american airlines vagy a nokia csak hogy néhányat említsek.

a többi nagy cég is folyamatosan kénytelen racionalizálni a működését, hogy továbbra is nyereségesen tudjon működni és ez mindig leépítésekkel jár. nem hiszem, hogy szükséges sokáig érvelnem a mellett, hogy készüljünk fel a bármikori munkahely vagy akár szakma váltásra.

a térbeli mobilitásról most szintén nem is elmélkednék sokat, de míg 50 éve az emberek utaztak átlagban napi 8 km-t, addig mára ez 50 lett és 2050-re lesz vagy 100 km. (hasonló adatokat olvastam valahol, de úgysem tudod megalapozottan cáfolni a számaimat. a lényeg, hogy egyre többet kell utazni a munka miatt.)

készülj fel tehát arra, hogy – remélhetőleg önszántadból –  el fog jönni a napja annak, amikor felállsz a jelenlegi jól megszokott, fincsi, puha, meleg, kényelmes, de valószinűleg beposhadt és zéró motivációt, illetve a fenti okokból egyre kevesebb biztonságot és kiszámíthatóságot nyújtó munkahelyeden.

nekem ez a nap múlt hétfőn volt.