rabszolgaság – első lépés: cv és állásinterjú, avagy csillagszemű juhász kerestetik

nem elég, hogy rabszolga sorban kell eltöltened úgy 45 évet az életedből, ahhoz hogy egyáltalán elkezdhesd még meg is kell hunyászkodnod az állásinterjún, ha egyáltalán vagy olyan szerencsés, hogy odáig eljutsz.

már az elején sokkal durvább megaláztatások érnek, mint hogy anno megnézték, egészséges-e izaura fogsora. egy esetleges sikeres felvételi procedúra után lazán elküldenek orvosi alkalmassági vizsgálatra, ahol szemrebbenés nélkül végeznek rajtad drogtesztet például. sok amerikai cégnél még azt is csekkolják, hogy dohányzol-e, hiszen bemondásra nem hiszik el, ráadásul az sem számít, ha kibírod a munkaidőt cigi nélkül.

field managers

egyébként nyilván használhatatlan egy olyan munkaerő, aki két héttel a vizsgálat előtt beszipcsózott a jamaikai spanokkal rekreációs jelleggel és még mindig kering a vérében némi thc. sokkal inkább alkalmaznak olyanokat, akik minden este alkoholt fogyasztanak, netán keményebb szereket használnak a spanglinál, hiszen a hétvégén orrba tuszkolt koksz vagy a spuri már rég kiment a szervezetből szerdára.

de ne szaladjunk ennyire előre!

kezdjük azzal, hogy

aranybilincs avagy egy vállalalati rabszolga sanyarú sorsa

napokon belül új munkahelyen kezdek dolgozni. ez is egy nagy amerikai multi, csakúgy, mint az előző néhány az elmúlt 7 évben. előtte is volt már vagy 10 év munkatapasztalatom különöző helyekről a fegyveres testülettől kezdve a minisztériumon át az egyéni vállalkozóig, de úgy éreztem, hogy a multikulti megismerése nélkül hiányos lenne az elképzelésem a munka világáról.

nos 7 éve csillogó szemű nem túl fiatalként vágtam bele, és nem hallgattam senkire, aki a sztereotípiákat nyomta nekem a nemzetközi nagyvállalatok világáról. magam akartam megtapasztalni a saját valóságomat. 

tudod miért vagy rabszolga?

rendhagyó módon ez a bejegyzés egy hevenyészett szabadfordítás és nem eredeti iromány. egyszer már belinkeltem ide james altucher egy a “hogyan kezeljük a főnökünket?” postját, mert annyira tetszett, de ez a mostani totálisan rátapint a jelenlegi kihívásomra és az engem éppen legjobban foglalkoztató problémakörre. (a bejegyzés végére bemásoltam szó szerint az eredeti angol szöveget)

itt nem is a pénzről van szó, hanem a megszerzésének módjáról, függetlenségről és kreativitásról. egy ideje már nagyon foglalkoztat az a kérdés, hogy miként alakíthatnék ki magamnak olyan pénzkereseti forrást, ami nem jár napi fájdalommal és nem öl meg középtávon.

nos ez az írás remek inspiráció számomra, és remélem, hogy neked is felnyitja a szemed vagy legalább elindít egy vitát/párbeszédet!

nos, gyűlölök rabszolgáskodni. erre bárki mondhatja, hogy ne marháskodj! ez nem a 19. század és nem vagyunk láncra verve. ha szerinted tényleg nem vagyunk rabszolgák, akkor ne is folytasd az olvasást!

először is vizsgáljunk meg egy átlagembert, akinek hétköznapi munkahelye van!

munkakedv, dilbert-index

az egyik kedvenc blogom megosztotta egy korábbi bejegyzésem arról, hogy egy elmélet szerint a munkakedvre lehet abból következtetni, hogy reggel a parkolóban orral befelé áll be a munkás vagy betolat, és orral kifelé várja már reggel a hazaindulás pillanatát.

a kutatások legújabb eredménye azt is megállapította, hogy az ún. dilbert-index is remekül alkalmas arra, hogy a beosztottak munkahelyi moráljának szintjét lemérjük.

dilbert

az új mértékegység (dilbert-index) fordítottan arányos a munkamorállal, tehát minél több alkalmazottnak van dilbert képregény az asztalán, annál rosszabb a helyzet munkakedv ügyben.

én személyes rajongója vagyok a dilbert sorozatnak, tavaly volt is asztali naptáram, de idén sajnos nem tudtam szerezni. így kénytelen vagyok beérni a napi rss feed-del, ami ugyanúgy indikálja a munkakedvemet, de nem látható módon. talán jobb is így, mivel egyesek szerint a dilbert képregény egy passzív agresszív módja a munkahelyi panaszkodásnak.

nem is értem, hogy miért…